- avagy az ósdi mendemonda, mely nagyon nem az -
- Úrfi, kérem, jöjjön ide! - visszhangozza újra a hatalmas vászonsátor éjszakai csöndje a nagyapa parancsait, de a hatéves kisfiú nem hallgat a sokadik felemelt hangfrekvenciára sem, tovább keresi a sötéttel egybevegyülő molylepke árnyékát. Léptei gyorsak, ezt a növénylevelek susogása árulja el közvetlenül alacsony lábfejénél. - Nem olyan fontos az, ha kell, holnap újra kijövünk és megkeressük.
- De Papa, mi lesz, ha arra elszökik? - esik kétségbe a fiú.
- Nem fog, ha behúzzuk az ajtókat. Aludnia kell, már kései idő van - bök a fejével az ajtók felé, mi előtt szabályosan sorakoznak a gyertyák a tartórudakon. Baekhyun szemöldökét ráncolva érvel magában, vajon tényleg megbízhat-e az idősebbik szavában, vagy esetleg mindez csak összezagyvált dolog, de tudja, soha nem hazudna neki a nagyapja, így megadva magát sétál a visszavezető, kövekkel kirakott úton, még mindig körbenézegetve a bonsaiok és lótuszok közt az eltűnt moly után. Ajkait lebiggyesztve konstatálja, valószínűleg elpárolgott minden nyom előfordulása nélkül. - Ne csüggedjen!
- Nem vagyok szomorú, Papa.
- Hát akkor meg? Jöjjön gyorsan, a király mérges lesz, ha megtudja, ilyenkor még kint van.
- Szerintem pedig a fivéreim jobban érdekli mindez - fújtat egyet, rászorítva a nagy szakállú, idősödő kezére.
- Azt elhiheti! Biztosan irigyek lesznek, hogy nekik már takarodó volt félórája.
- De nem szeretném, ha csúnyán néznének rám. Veled szeretnék lenni, nem akarom, hogy legközelebb ők maradjanak itt veled… - Egy sós könnycsepp gurul le szeméből, orcáján és ajkain keresztül álláig, mik megtöbbszöröződnek, egyre csak vízeséshez hasonlítva terül szét arcán az áttetsző burkolat.
- Miért sír, Úrfi?
Baekhyun nem szerette, ha nem figyelnek rá. Már pedig középső testvérként hozzá kellett volna szoknia – soha nem kapta meg azt a figyelmet, amit magáénak akart tudni. Felmerült benne a kérdés, vajon ő nem olyan jó, mint az öccse és a bátyjai? Ő miben különbözik? Hat éves, míg a fivérei ketten hét, egy öccse ugyanúgy hat, az utolsó csupán négy. Nagyjából mind a négyen egykorúak, miért érzi ennyire, hogy elhanyagolják? Csak a Papa volt itt vele mindig, ezért sem szeretné, ha elvennék őt tőle, már pedig ahogy Jongin nő, úgy ismeri meg egyre jobban az emberi kapcsolatokat, így ő is a Papát keresi, mikor csak tudja, hiszen az apja, aki maga a birodalom nagy vezetője, a király, mindig távol van a „munkája” miatt. És Anya? Hol van? Baekhyun sem tudja, csupán annyival van tisztában, mindig egyre több asszony próbálja átvenni a helyét azzal, hogy mellettük van, eteti őket, öltözteti őket, de Baekhyun tudja, ezzel semmire sem mennek nála. Lehet, hogy megnyerték a fivéreit, de őt nem fogják becsapni, nem ámíthatják ennyire egyszerűen. Csak az anyját akarja, nem kell neki semmilyen pótanya, kurtizán vagy tudja is mi… Nem is szeretik őt, hát akkor Baekhyunnak miért kéne őket szeretni?
- Papa, ne játssz a többiekkel, ma gyere az én szobámba! - gyökerezik a talajba előtte a fiú lába, durumagijába törölve arcát, papája pedig elmosolyodva ereszkedik térdre, hogy újra megfogja a kicsi kezét.
- Úrfi, hiszen tudja, hogy a palota már alszik! Hova máshova mennék?
- És mesélsz nekem, Papa?
- Természetesen, hogy hagyhatnánk ki az esti mesét? - áll fel jajgatva, a procedúra közben megfájdult térdeit szorongatva.
A család két tagja halkan halad a palota kapui közt, pontosan azért, mint amit a Papa mondott; a palota összes tagja nyugvóra tért már, mit a kioltott gyertyák jeleznek a hatalmas ablakok csendje mögött.
Baekhyun egy gyertya kivételével mindet elfújta, azt az egyet hagyta meg, mely ágya mellett volt felrögzítve; mely szinte soha sem nyugodt el, ugyanis naponta cserélték a tudta nélkül, ő pedig azt hitte, örökké tart annak az egynek a lángja, csak úgy, mint az az átok, ami rajta ül – a tudta nélkül még. Nagyapja beljebb söpörte a takarót, hogy letelepedjen az unokája mellé, lábait megtámasztotta az ágy fellépőjén, mit a kisfiúnak tesznek oda alacsony termete miatt, hogy ne kelljen minden este pontban hétkor felemelni és betakargatni, hiszen már olyan korban volt, miben el kell kezdenie önállósodnia.
- A szokásosat, Papa - könyökölt fel, hogy az imént említett egy párnát rakjon feje alá, mi már elmaradhatatlan volt a napi rutinjában egészen hároméves kora óta. Kérően pislogott a fáradt férfire, ki csak egy halvány mosolyt ejtett, mielőtt még megköszörülte a torkát és belekezdett a történetbe.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kisfiú, kit a királyi udvarban neveltek. Édesanyja is itt töltötte későbbi hónapjait, mielőtt megszülte volna gyermekét, de muszáj volt elmennie a jóért. A kisfiú nagyon szeretett játszani, mindig sokat gyakorolta a kardforgatást az akkoriban még fakardjával, de mindenki tudta, született tehetség a harcban és nagyon jó esélyei voltak, hogy mesterré is váljon. De vajon miért bánt ennyire jól a fegyverekkel? Hiszen senki sem volt olyan jó, mint ő a családjában, még a nagypapája sem, sőt, az édesapja sem jeleskedett. Ebben a kisfiúban volt valami! Különleges volt, de senki sem tudta megmondani, miért, csak egyszerűen érezték rajta, hogy mennyi ereje volt. De még mennyi! Nagyon sok…
- És miért nem tudták, hogy miért különleges? Mit tudott ő? - kérdezett rá Baekhyun, magához szorítva a takaróját, hogy felhúzza magára, míg csak a homloka látszódott ki.
- Mert olyan ereje volt, amit mások nem érzékeltek. Vissza tudta fordítani az idő kerekét, ha úgy akarta, de ennek megvoltak ám a hátulütői; öregedett, ha visszament az időben, a haja kifakult, ha pedig teljesen fehér lett, meghalt.
- Váó! - ámult Baekhyun. - De Papa, hogyhogy ilyet tudott? Az emberek nem képesek ilyenre…
- Úrfi, az életben minden megtörténhet, csak hinni kell benne - válaszolt nyugodtan.
- Tehát akkor ha szeretnék egy igazi kardot, megkapom? - csillant fel a szeme, s egyből kibújt a paplan takarásából; sietve ült fel, hogy rápillantson a szekrényhez rögzített fakardjához, mit ugyan szeretett, de szívesen látott volna vissza a helyén egy igazi, acélból vagy vasból készült kardot is. Nem tudta, melyik a jobb, de mindenképp szeretne egy igazit, amit a katonáik is használnak, ha éppen lázadás tör ki vagy az itteni falak, vagy a messzi népek között.
- Semmi kétség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése