1. fejezet

- avagy ismerjük meg, mi is az árulás újabb összetevője -

   Baekhyun lova, kit Gyémánt névre kereszteltek még alig egy hetes csikókorában, vágtatva száguldott végig egy húszfős hadsereggel maga után egy eldugott kis ösvényen, mely valahol a Songak hegy* lábánál húzódott. Patanyomoknak, vagy esetleg emberi lábnyomoknak semmi jele sem volt, mely a nagy gazban mutatkozott volna, így feltehetőleg érintetlenül húzódott az út már hetek óta. Egy lélek sem merészelt erre áthaladni, tudván, újra kitajok* rejtőzködnek szerte a főváros környékén, hogy fosztogassanak, raboljanak, akár öljenek az információért, mellyel minél több esélyük van beépülni a királyi palota személyzetei közé.

      Kék öltözékéhez egyáltalán nem illettek ősz tincsei, melyek miatt inkább hasonlított egy babaarcú öreghez, mint egy fiatal nemeshez, melynek látszania kellett volna – Baekhyun meg is kapta jó párszor, nem annak tűnik, mint aki. Alig huszonegy, mégis copfba fogott szürke fürtjeit vitte magával a tavaszi szellő és nem az ápolt, természetes, fekete tincsei rezegtek háta mögött a nagy sebesség hatására.

   - Ha minden igaz, az ösvény végén lévő falu tövében sátoroztak le úgy hatan-heten. Mi tizennyolcan vagyunk, három oldalról vesszük őket körbe, elől-hátul heten-heten, bal oldalról én megyek, Oh és Lee tábornok. A faluúthoz felesleges ember, ha arra mennek, a kívülálló katonák és lakosok úgyis megtalálják őket a környéken, megküzdenek velük, de erre alig van tíz százalék eshetőség, így gondolni felesleges rá. Ők sem annyira elvetemültek, hogy megpróbáljanak elszökni. Ha vannak rabok, csak a legvégén foglalkozzatok velük - utasítja a trónörökös, melyre egy emberként mond igent a lovassereg és kezd szétszéledni. Ugyan még van vagy száz méterük a táborig, de erre már találhatók letaposott fűszálak, így az esély megvan rá, hogy jelenleg is járja valaki az erdőt, hogy őrködjön, rosszabb esetben felderítsen, legrosszabban pedig, már rég mindent itt hagyva elmenekültek.

     - Kim uram, úgy vélem, már rég elmentek innen. Hibás fejleményeket hozhattak a palotába, füst sem gomolyog, illetve a nyomok már egy más irányba vezetnek - vezeti lovát Oh tábornok egy sarokszorítással az említetthez, ugyanis nem akar ordibálni, hátha azzal csődbe megy a tervük.

     - Ha így is van, a bugrisokat nem vihették magukkal. Pár óra alatt képtelenek ilyen kevesen ennyi emberrel elbírni, még lehetnek itt. Értük viszont muszáj megtennünk mindent. - Baekhyun egyet horkant, hogy Gyémántot ösztökélje a haladásra. Az utolsó méteren kivonja kardját a hüvelyéből, melyről tizenöt éve még annyira álmodozott, de látván, minden katonája leszállt a nyeregből és csak keresi az eltűnt népet, nem haboz letenni a harcolás kényszeréről, hogy maga keresse meg a roskadozó pajtában a foglyul ejtetteket.

     Kardját magához vonva kiveszi egyik lábfejét a kengyelből, hogy véghezvigye a leszállást, majd miután a nyereghez kötötte a kantárt, kezével int egyet egy négyest mutatva, hogy kövessék.

Recsegve nyílik az ajtó, ahogy lábbal kirúgja maga előtt. Amint tesz egy lépést, máris hall pár erőtlen szót, így ajak beharapva, cövekként figyel és hallgat, merről jöhet a szinte néma segítségkérés, de emberei ugyanúgy trappolnak mögötte, protokollt nem ismerve másznak bele aurájába, hogy megbizonyosodjanak ők is a zajok kilétéről. Sziszegve lép beljebb – beszélni ugyanis nem akar, hiszen minden ember árnyék lehet maga is, mely csak áldozataira vár.

      De akkor mit keres Ő legelöl, páncél, vagy egyéb védekezési eszköz nélkül, csupán egy karddal?

     Annyi a válasz, hogy lehetetlen megölni. Legalábbis annak tűnik, maga, Kim Baekhyun, olyan erős és képzett. A második legjobb kardforgatóként tartják számon a királyságban - hiszen az első személyes testőre és jó barátja, Oh tábornok -, így mikor meglátja ellenfele, meghőköl egy pillanatra; ki is lenne képes megölni egy trónörököst? Aki megtenné, nem csak őt, de még az egész családját is kiírtanák egytől egyig, minden felmenőt, sőt, minden ismerőst is, ha ennyire kegyetlenek szeretnének lenni a palotában. Mindössze egy szó, de ezernyi és még ezernyi embert lehet ölni hatalommal, amivel a nemesek rendelkeznek.

     Ennek ellenére a trónörökösnek nem volt szándékában ölni. Megtehette volna, de még mennyire, mégsem sebzett meg senkit, ha nem volt szükség rá és nem látta kelletét a vérontásnak. Azt vallja, mindenki egy céllal jött a világra, így teljesítenie kell a feladatát, és ő az utolsó személy, aki megakadályozhatja ennek a folyamatnak a menetét.

     Alig látva valamit, porban és szutyokban, karcosan lélegezve hagyja el az ajtó menedékét, mikor már meggyőződött róla, merre kell indulnia; a szénabálák takarásában legalább egy nő és egy gyermek bekötözött szájjal sínylődik, ki tudja, mennyi hosszú éjszakája.

   Kabátját széthúzva, hogy ne érje mocsok az anyagot, térdel le egy alig hatéves kisfiú elé, végigsimítva a haján, biztatóan mosolyogva rá, mellette pedig az anyját épp Lee tábornok szabadítja meg a szoros kötelektől, mire az asszony hangos zokogásban tör ki. A szoknyája koszos, tépett, a fehérneműjét a bejárattól alig két méterre már felfedezték. Baekhyun könnyeit elfojtva, sírását visszanyelve koncentrál továbbra is a fiúra, kinek apró kezeit szabadítja meg egy nyomorult kis anyagtól, melynek nyoma már pirosan égett a bőrén. Olyan csomót használtak, amely egyre csak szorít mozgástól… Kegyetlenek.

    - Köszönöm, uram - segíti fel a nehézkesen mozgó fiút, de ennek ellenére koherensen hajolgat, hogy megmutassa hálájának nagyságát. Baekhyun csak elmosolyodik és elkezdi tisztítani a térdét, melyre ráragadt a föld és por egyvelege.

   - A katonáim visszakísérik önöket a lakhelyükre. Ha bármi kérésük van, hozzájuk fordulhatnak - tekint végig az öt újonnan szabadult szegényen. Meggyötört arcukon rétegződik a kosz, de ennél már csak ajkaik cserepessége rosszabb. - Hozzatok egy kulacs vizet! - fordul hátra az első emberhez, kit észrevesz. Ugyanilyen gyorsasággal el is tűnik a harcos tiszt, hogy teljesítse kérését.

   - Maga a trónörökös, igaz? - csillan fel egy asszony szemében reményteli fény, hogy aztán meghajoljon. - Kérem, nagyon szépen kérem, jöjjön el egyszer a falunkba és nézze meg, mit műveltek a terméssel. Nincs mit ennünk, a gyermekeink sorra halnak meg. Élni sem tudunk már… - kezd szipogni, mire az ura átöleli és végigsimít párszor a hátán, hogy adja ki magából szomorúságát, dőljön csak rá.

   - Uram, ideje indulnunk, még van esélyünk, hogy kövessük a nyomukat - lép elő testőre, mire Baekhyun meghajlik a társaság előtt, megbocsátásukat kérve, mivel muszáj továbbhaladniuk.

   - Figyeljetek a biztonságukra, aztán vegyétek fel jegyzőkönyvbe a veszteségük, hogy intézkedni tudjunk az érdekükben - fordít hátat. Ugyanaz a négy ember, kik bejöttek vele, követik, hogy értesítsék a többi katonát a fejleményekről és további teendőikről. - Öt ember a szegényeket vezeti haza, a többiek szálljanak lóra, még talán nem futottunk ki az időből, hogy egy újabb ilyesfajta szörnyűség történjen. 

   Talán már a harmadik kis bugristanyán viharozhattak át, csupán annyi megállással, míg megkérdezték a környékbelieket, nem látták-e az üldözött népet. A válasz kiábrándító volt; sehol egy kívülálló nem járt erre, pedig a nyomok kétség kívül erre vezettek, be még Ponghwa* kapujához, mely előtt fegyveres katonák tették a dolgukat, ahogy kötelességük; de ők sem láttak errefelé senkit. A sereget huzakodva engedték csupán be, mely többségüknek fel is tűnt, ahogy felváltva beszélnek, azt is hebegve-habogva, mintha titkolnivalójuk lenne. Az őrök igazáról mi sem tanúskodott jobban, mint a falubéliek szava, ahogy ugyanúgy cáfolták, nem láttak senki ismeretlent áthaladni. A nyomok már sehol sem voltak találhatóak, a város másik felén senki nem ment ki, sem be, így teljes bizonnyal valahol a házak árnyékában bújtak meg, amely nem lett volna kivitelezhető valamilyen alku nélkül.

Újabb árulók bújhattak meg a Ponghwa-klánban* – gondolta Baekhyun, leintvén seregét a hazatérésre.

*

     Baekhyun még megérkezésük előtti utolsó perceiben is rosszat sejtett, nem tudott elkövetkeztetni a pár órája történtektől, ahogy csak úgy eltűntek a kitajok. Persze, a letaposott növényzet ott volt bizonyítékként haladási útjuknak, de sikerült felszívódniuk, túljárva eszén. Korlátozottan gondolkozott; más nem állhatott háttérben, mint újabb szervezkedés a királyság ellen, azaz ellene. Apjának is rossz híre volt szerte Keleten, de Baekhyunt sem szerethették, legalábbis nem gondoltak rá, hogy ő milyen nehézségek árán harcol a király – és ezzel saját – igazáért.

Aztán persze újabb gyomorgörccsel ügetett be Kegjong északi részén vezető kapuján. Látta, ahogy a katonák értetlen pillantásokkal követik a lovasokat (hiszen megszólalásukért büntetés járna), sejtve, ez az akció sem járt sikerrel, ahogy az utolsó kettő sem; hiába, ez a nép majdhogynem olyan volt, mintha képesek lettek volna egyik helyről a másikra jutni egy csettintésnyi idő alatt.

   Lepattanva hűséges tulajdonáról, átadja a segítőknek a kantárat, hogy elvezessék az istálló legnagyobb és legkényelmesebb bokszába, melyből egyből kijutása van a városhatárnál lévő rétre, a királyság legkedvesebb és legjobb természetű lovai közé. Igyekeztek elválasztani a temperamentumosabb és erőszakosabb állatokat a nyugodtabbaktól, nehogy egy másikat megrúgjanak, ugyanis minden egyes paripára szükség volt, főleg ebben az időszakban, mikor naponta újabb híreket kaptak lázadásokról és konfliktusukról. Lóval egyértelműen könnyebben és gyorsabban eljutnak a viszályok helyszínére, de egy komplett hadsereget nem lehetne nyeregbe ültetni, sosem volt a királyságnak lovas hadserege. Legalábbis annyian nem tudnak egyszerre lovagolni és harcolni, hogy kinyilvánítsanak egy külön osztagot csak lovasoknak.

     - Sehun, bejönnél velem a apámhoz? - fordul Baekhyun Oh tábornokhoz, ki sisakját leemeli, majd magához szorítja, hogy elvezesse kis társaságuk a palota legfényűzőbb és legvédettebb részlegére.

     Talán három éve lehetett, Baekhyun tizennyolcadik születésnapján, mikor bemutatták neki Sehunt, mint új testőrét – nagyapja azelőtt egy hónappal hunyt el, ki eddig gondoskodott és figyelt rá, mivel nem volt hajlandó elfogadni a szolgálók kedvességét. Ahogy nőtt, folyton hajtogatta, nem kellenek neki ilyen úrhölgyek, mert tudja, mi a céljuk; hogy kötődjön hozzájuk érzelmileg, ahogy testvérei is tették, hiszen ők naivnak számítottak hozzá képest. Baekhyun érezte, ha valaki titkol valamit előle, így mikor egy szolgálónő arcára nézett, mindent látott, csak őszinte mosolyt nem ajkaikon. Aztán talán egy éve szembesítették, miért szólítják trónörökösnek – mert ő tényleg az apja nyomdokaiba fog lépni. Így mikor Sehun indulatosan azt vágta hozzá, hogyha nem kezd el végre kedveskedni az alattvalókkal, utálni fogja a nép királyként, mert olyan arcot vág folyamatosan, mint aki inkább meghalna, minthogy beszéljen egy átlagemberrel. Azóta pedig Baekhyun rájött, Sehun minden szava igaz volt akkor, de egy kérdés megmaradt benne; hogyhogy a testőre olyan, mint a jég, amit tűzzel sem lehet megolvasztani?

   - Nem lesz elragadtatva a teljesítményünktől - közli érzelemmentesen, lábait tökéletes tempóban téve egymás elé, melyet megszokott, pedig teljesen természetesen is elég lenne viselkednie a falak között, főleg Baekhyun előtt. Nem tehetett róla, beléivódott nevelője szigora és oltalma, miként katona és nem egy egyszerű polgár, ki azt tehet, amit akar, ha az nem ütközik törvénybe.

    - Pont ezért kellesz te.

   - Megtiszteltetés - mosolyodik el, lépteit lelassítva, ahogy realizálja, Baekhyun szokásához híven mindenkinek meghajol az udvarban, hogy háláját és tiszteletét fejezze ki munkájáról.

   - Min úrnő, mindjárt sötétedik, igyekezzenek meggyújtani a gyertyákat és fáklyákat - int egyet jobb karjával, elengedve másik kezét háta mögött, hogy mutasson valamicske kis tiszteletet szolgálójához.

  - Meg fogom érni, hogy kicsikét is elveszted az érdeklődésed a tűz iránt? - kérdi Sehun, most nem Baekhyunra, hanem az előbb leszólított úrnő felé pislogva, ki hatalmasat sóhajtva elégeli meg a kezében tartott, folyóban mosott ruhákat. Az egész fából készült vödört ledobja, hogy a megterhelt gerincét kiegyenesítse kicsit, de a törzse már sosem lesz az igazi, ha ilyen sokat dolgozik fiatalon. Nem mintha annyira érdekelné Sehunt.

  - Abban kételkedem.

  - Nos, fiam? Sikerrel jártatok, vagy újabb rossz hírekkel szolgálhattok csak? - kérdezi óvatosan, csontjait megdolgoztatva, ahogy felkel a tárgyalóteremben kinevezett ülőhelyéről, fia felé sétálva lassan, komótos léptekkel. Nem volt híve a sietségnek, neki pedig szüksége sem volt rá, hiszen minden teendőjét képesek megcsinálni az alattvalók helyette. Ha viszont politikai nézetek felvázolásáról volt szó, ő volt a megfelelő és legjobb ember rá; azt híresztelik, igazából a frakcióján belül csupán ő intézi az országgal kapcsolatos törvények igazságát, de ezt talán még a kutya sem hiszi el. Már hogy lenne képes egyetlen ember egy egész birodalmat irányítani?

  - Apám, sajnos továbbkeltek a bűnözők. Ponghwa városában bújhattak meg, így kötelességemnek érzem kivizsgálni az ottani sereg tagjait-

  - Tehát azt mondod, lekenyerezhették a katonákat, hogy bejuthassanak?

  - Így van. Nem vezetett máshova a nyomuk, mint a város kapujához, de a katonák annyit mondtak, nem történt sem be, sem kijárás azokban az órákban.

  - És szerinted ez lehetséges? Képesek lennének erre?

 - Őszintén, apám? Ha a Ponghwai-ak szempontjából nézzük, azt is akarhatják, hogy minél előbb megtörténjen a királyság feloszlatása. Húsz éve érezhette a birodalom, milyen vezetőség nélkül, ezután vágyódhatnak; nyilvánvalóan szabadságért és korlátlan hatalomért, nem pedig a folytonos lázadások és összecsapások leveréséért. Ha küzdünk más népek ellen, emberek vesztik életüket, ezzel pedig a seregben szolgáltak száma is fogy, így mindig egyre több lakost kell toboroznunk, hogy álljanak be katonának. Ezen felül még a jutalmuk sem olyan meghatározóan sok, mint amennyit elvárnának az életük kockáztatásáért. Ponghwa pedig éppen az egyik legnagyobb város, több a bűnűzés, mint falvakban vagy tanyákon.

  - Baekhyun, nem értem, mire akarsz pontosan rávilágítani.

  - Arra, hogy igenis nagy tömegek készülnek inkább a kitajokkal, dzsürcsikkel* és japán kalózokkal tartani, mintsem a birodalommal. Sokkal rétegesebb és bonyolultabb ez az összeesküvés, mint amit először és másodszor is levertünk. A legfőbb cél pedig még mindig ugyanaz; elpusztítani a királyi palotát és az ott tartózkodó vezetőséget.

Magyarázatok (*)

Songak hegy: Kegjong (azaz az akkori főváros) királyi palotájától délre elhelyezkedő hegység (489 méter magas)

Kitaj nép: egy proto-mongol etnikai csoport része. Már az I .e. 17. században léteztek, ők hozták létre a Liao-dinasztiát, amelynek uralmát 1125-ben a dzsürcsi Csin-dinasztia zúzta szét. Mivel a Liao-dinasztia közvetlen Korjo mellett volt, így aktuálisak voltak a fosztogatások, összecsapások, de királyi konfliktus is volt Korjo és közöttük.

Ponghwa, Ponghwa-klán: Ponghwa az akkori Korjo egy nagyvárosa volt, mely az úgynevezett Ponghwa-klán nevű hadseregükről volt ismert. Ez a klán a királyi palota befolyása alatt volt, így ha kellettek a katonák, akár innen is hívhatták őket.

Dzsürcsik: Egy ideig a kitajok befolyása alatt voltak "szolga" kiosztással, de nem sokkal később a 12. században különváltak tőlük, azonban ugyanúgy fosztogattak a Koreai-félsziget keleti partjai mentén.

Prológus

- avagy az ósdi mendemonda, mely nagyon nem az - 

     - Úrfi, kérem, jöjjön ide! - visszhangozza újra a hatalmas vászonsátor éjszakai csöndje a nagyapa parancsait, de a hatéves kisfiú nem hallgat a sokadik felemelt hangfrekvenciára sem, tovább keresi a sötéttel egybevegyülő molylepke árnyékát. Léptei gyorsak, ezt a növénylevelek susogása árulja el közvetlenül alacsony lábfejénél. - Nem olyan fontos az, ha kell, holnap újra kijövünk és megkeressük.

     - De Papa, mi lesz, ha arra elszökik? - esik kétségbe a fiú.

     - Nem fog, ha behúzzuk az ajtókat. Aludnia kell, már kései idő van - bök a fejével az ajtók felé, mi előtt szabályosan sorakoznak a gyertyák a tartórudakon. Baekhyun szemöldökét ráncolva érvel magában, vajon tényleg megbízhat-e az idősebbik szavában, vagy esetleg mindez csak összezagyvált dolog, de tudja, soha nem hazudna neki a nagyapja, így megadva magát sétál a visszavezető, kövekkel kirakott úton, még mindig körbenézegetve a bonsaiok és lótuszok közt az eltűnt moly után. Ajkait lebiggyesztve konstatálja, valószínűleg elpárolgott minden nyom előfordulása nélkül. - Ne csüggedjen!

     - Nem vagyok szomorú, Papa.

     - Hát akkor meg? Jöjjön gyorsan, a király mérges lesz, ha megtudja, ilyenkor még kint van.

   - Szerintem pedig a fivéreim jobban érdekli mindez - fújtat egyet, rászorítva a nagy szakállú, idősödő kezére.

     - Azt elhiheti! Biztosan irigyek lesznek, hogy nekik már takarodó volt félórája.

  - De nem szeretném, ha csúnyán néznének rám. Veled szeretnék lenni, nem akarom, hogy legközelebb ők maradjanak itt veled… - Egy sós könnycsepp gurul le szeméből, orcáján és ajkain keresztül álláig, mik megtöbbszöröződnek, egyre csak vízeséshez hasonlítva terül szét arcán az áttetsző burkolat.

     - Miért sír, Úrfi?

     Baekhyun nem szerette, ha nem figyelnek rá. Már pedig középső testvérként hozzá kellett volna szoknia – soha nem kapta meg azt a figyelmet, amit magáénak akart tudni. Felmerült benne a kérdés, vajon ő nem olyan jó, mint az öccse és a bátyjai? Ő miben különbözik? Hat éves, míg a fivérei ketten hét, egy öccse ugyanúgy hat, az utolsó csupán négy. Nagyjából mind a négyen egykorúak, miért érzi ennyire, hogy elhanyagolják? Csak a Papa volt itt vele mindig, ezért sem szeretné, ha elvennék őt tőle, már pedig ahogy Jongin nő, úgy ismeri meg egyre jobban az emberi kapcsolatokat, így ő is a Papát keresi, mikor csak tudja, hiszen az apja, aki maga a birodalom nagy vezetője, a király, mindig távol van a „munkája” miatt. És Anya? Hol van? Baekhyun sem tudja, csupán annyival van tisztában, mindig egyre több asszony próbálja átvenni a helyét azzal, hogy mellettük van, eteti őket, öltözteti őket, de Baekhyun tudja, ezzel semmire sem mennek nála. Lehet, hogy megnyerték a fivéreit, de őt nem fogják becsapni, nem ámíthatják ennyire egyszerűen. Csak az anyját akarja, nem kell neki semmilyen pótanya, kurtizán vagy tudja is mi… Nem is szeretik őt, hát akkor Baekhyunnak miért kéne őket szeretni?

     - Papa, ne játssz a többiekkel, ma gyere az én szobámba! - gyökerezik a talajba előtte a fiú lába, durumagijába törölve arcát, papája pedig elmosolyodva ereszkedik térdre, hogy újra megfogja a kicsi kezét.

     - Úrfi, hiszen tudja, hogy a palota már alszik! Hova máshova mennék?

     - És mesélsz nekem, Papa?

  - Természetesen, hogy hagyhatnánk ki az esti mesét? - áll fel jajgatva, a procedúra közben megfájdult térdeit szorongatva.

     
     A család két tagja halkan halad a palota kapui közt, pontosan azért, mint amit a Papa mondott; a palota összes tagja nyugvóra tért már, mit a kioltott gyertyák jeleznek a hatalmas ablakok csendje mögött.

     Baekhyun egy gyertya kivételével mindet elfújta, azt az egyet hagyta meg, mely ágya mellett volt felrögzítve; mely szinte soha sem nyugodt el, ugyanis naponta cserélték a tudta nélkül, ő pedig azt hitte, örökké tart annak az egynek a lángja, csak úgy, mint az az átok, ami rajta ül – a tudta nélkül még. Nagyapja beljebb söpörte a takarót, hogy letelepedjen az unokája mellé, lábait megtámasztotta az ágy fellépőjén, mit a kisfiúnak tesznek oda alacsony termete miatt, hogy ne kelljen minden este pontban hétkor felemelni és betakargatni, hiszen már olyan korban volt, miben el kell kezdenie önállósodnia.

     - A szokásosat, Papa - könyökölt fel, hogy az imént említett egy párnát rakjon feje alá, mi már elmaradhatatlan volt a napi rutinjában egészen hároméves kora óta. Kérően pislogott a fáradt férfire, ki csak egy halvány mosolyt ejtett, mielőtt még megköszörülte a torkát és belekezdett a történetbe.

    - Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kisfiú, kit a királyi udvarban neveltek. Édesanyja is itt töltötte későbbi hónapjait, mielőtt megszülte volna gyermekét, de muszáj volt elmennie a jóért. A kisfiú nagyon szeretett játszani, mindig sokat gyakorolta a kardforgatást az akkoriban még fakardjával, de mindenki tudta, született tehetség a harcban és nagyon jó esélyei voltak, hogy mesterré is váljon. De vajon miért bánt ennyire jól a fegyverekkel? Hiszen senki sem volt olyan jó, mint ő a családjában, még a nagypapája sem, sőt, az édesapja sem jeleskedett. Ebben a kisfiúban volt valami! Különleges volt, de senki sem tudta megmondani, miért, csak egyszerűen érezték rajta, hogy mennyi ereje volt. De még mennyi! Nagyon sok…

     - És miért nem tudták, hogy miért különleges? Mit tudott ő? - kérdezett rá Baekhyun, magához szorítva a takaróját, hogy felhúzza magára, míg csak a homloka látszódott ki.

     - Mert olyan ereje volt, amit mások nem érzékeltek. Vissza tudta fordítani az idő kerekét, ha úgy akarta, de ennek megvoltak ám a hátulütői; öregedett, ha visszament az időben, a haja kifakult, ha pedig teljesen fehér lett, meghalt.

     - Váó! - ámult Baekhyun. - De Papa, hogyhogy ilyet tudott? Az emberek nem képesek ilyenre…

     - Úrfi, az életben minden megtörténhet, csak hinni kell benne - válaszolt nyugodtan.

    - Tehát akkor ha szeretnék egy igazi kardot, megkapom? - csillant fel a szeme, s egyből kibújt a paplan takarásából; sietve ült fel, hogy rápillantson a szekrényhez rögzített fakardjához, mit ugyan szeretett, de szívesen látott volna vissza a helyén egy igazi, acélból vagy vasból készült kardot is. Nem tudta, melyik a jobb, de mindenképp szeretne egy igazit, amit a katonáik is használnak, ha éppen lázadás tör ki vagy az itteni falak, vagy a messzi népek között.

     - Semmi kétség.